N(ők) 2.

Ismét egy korábbi témához térnék vissza, ugyanis az eddigi bejegyzéseket figyelembe véve a legtöbb reakciót a N(ők) című irományom kapcsán kaptam levélben és a különböző közösségi oldalakon (iwiw, facebook). Ez persze azzal is összefügghet, hogy egyre többen olvassák a Blogom, legalábbis a statisztikák tanúsága szerint. (Tudom, hogy hozzászólást a többség számára nem enged a gépe. Még nekem sem enged a saját blogom hozzászólásaira hozzászólással válaszolni. :) Ez valószínűleg a biztonsági beállításokkal függ össze.)

Három dologgal kapcsolatban reagálnék, amire a levelekben többen utaltatok.

Sokan írtátok például, hogy a probléma az, hogy az emberek túl magas követelményeket állítanak egymással szemben. Ezzel egyet is értek, részben pedig nem. Inkább hadd mondjak egy példát:

Egyszer egy nagyon kedves hölgyismerősömmel beszélgettem egy kellemes kávézóban. Arról beszélt, hogy egy barátnőjével egy kötetlen beszélgetés alkalmával kb. 60-70 kritériumot fogalmaztak meg, aminek egy férfi eleget kell, hogy tegyen.

Erre a következőt válaszoltam:

"Tudod, én azt a nőt keresem, aki önmaga definiálja minden kritériumomat."

Nem azt várom tehát, hogy feleljen meg az én kritériumaimnak. Vonzás úgysem lesz, ha az alapértékek távol esnek. Ilyen értelemben, noha a 60-70 kritérium soknak tűnhet, tulajdonképpen fájdalmasan kevés, ha teljes egészében részt vállalunk valaki más életében, aki igazán fontos nekünk.

A másik dolog, amit sokan írtak, annak a problémája, hogy az emberek meg akarják változtatni egymást. Elcsépeltnek tűnhet a frázis, hogy ne akarjuk megváltoztatni egymást.

Ugyanakkor igenis megváltoztatjuk egymást. De fantasztikus dolog, amikor ehhez nem kell akarni. Amikor nem kényszerítjük a párunkat, ellenben a példánk készteti annak önkéntes belátására, hogy a vátozástól ő csak jobb lesz és ez igazából saját maga miatt fontos. Ki sem kell mondanunk, kérnünk sem kell a változást. Persze alapfeltétel, hogy ne magunk miatt érezzük fontosnak valaki fejlődését, hanem önmaga miatt. És ez működik. És nem fáj :)

A legbosszantóbb az, ha valaki olyat vár el a társától, amit ő maga nem képvisel. Bort iszik és vizet prédikál. Persze a baj ott kezdődik, hogy "elvár".

Sokan azért mondják, hogy ne akarjuk megváltoztatni egymást, mert ne akarjunk megváltoztatni olyasvalakit, akit azért szerettünk meg amilyen. Hülyeség! Mindannyiunknak fejlődnünk kell egész életünk folyamán. A fejlődés pedig változás. És ehhez hatalmas segítséget nyújthatunk egymásnak de ugyanígy kárt is okozhatunk. Megsokszorozhatjuk egymás képességeit, erősíthetjük egymás jellemét - sőt, ezt feladatunk és felelősségünk is megtenni -persze nem erőszakkal, hanem passzív iránymutatással. Nem akarok olyan nőt, aki nem képes változni mellettem.

Aztán persze a féltékenység. Sok kapcsolat rákfenéje. Szerintem mindenki érzett már hasonlót. Én is. Ezért nem komálom Jay-Z-t :) :) :) (Beyoncé férje)

Persze ha érez is ilyet az ember, nagy butaság kinyilvánítani, még inkább korlátozni a partnert. Ha igaz párt találsz és meg is értél rá, akkor pedig talán már érezned sem nagyon kell féltékenységet.

Mindez az önbecsülésről szól. Ha valaki tisztában van az értékeivel, akkor nem kell jeleneteket rendeznie, folyton kételkednie. Ez senkinem sem jó.

A határozott, nyugodt, bizonyosságot sugárzó megélés ráadásul a társadnak is pozitív üzenetet közvetít: "Ő tudja, hogy érdemes rám, tisztában van az értékeivel és olyan szabadságot nyújt, amivel közelebb kerül hozzám, mint bármely más módon." Ha Te nem tartod Magadat méltónak a társadra, akkor hogy várhatod el, hogy ő méltónak tartson?

A fent leírtak szigorúan szubjektív gondolatok, amelyeket magaménak érzek, de senkire nézve nem irányadóak. Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom a frankót. De valahogy így képzelem - a teljesség igénye nélkül -, ha valaki igazán megérint, akit eleve minden megalkuvást mellőzve tudhatsz a Magadénak.