A hit kérdését mindig élénk érdeklődéssel közelítettem meg. Napjainkban elképesztő sok ellentmondást érzékelek a témával kapcsolatban. Főként ha összekapcsoljuk a vallás és az egyház témakörével.
Manapság nagyon kevés olyan emberrel találkozom, akik úgymond hívőként gyakorolják is vallásukat. Bár valahol ez már önmagában ellentmondás, hiszen a legtöbb esetben azok is megünneplik a Karácsonyt, akik teljesen elutasítják a vallást, nem tartoznak egyetlen felekezethez sem. Sokan az egyházi esküvő, esetleg a keresztelő szertartásának is alávetik magukat, illetve - a vallási kérdésekben többnyire nyilvánvalóan járatlan - csemetéjüket.
Manapság leggyakrabban talán azt hallom, hogy "én hiszek Istenben, de nem járok templomba, az ember ezt elintézheti saját magában". Ebből persze inkább az egyház elutasítását hallhatnánk ki - nem pedig a vallásét -, de többnyire ennél prózaibb az indok. A kényelem. Tetszetős ugyan az előbbiekben megfogalmazott érvelés, és el is fogadnám, ha az illetőben érzékelhetném, hogy magában ténylegesen foglalkozik a témával, elmélyül benne. Ez azonban legtöbbször távolról sem igaz. Ilyenkor szoktam azt mondani a fent idézet megnyilvánulásra: "Barátom, Te nem Istenhívő, hanem Istenfélő vagy." (na jó, azért nem mindig mondom ki, hiszen nem kell nekem minden esetben megmondani a frankót, hacsak nem bosszantó álszentségről van szó)
Ez a dolog egy kicsit a babonákhoz hasonlít. "Nem vagyok babonás, de azért az a fekete macska takarodjon vissza az útról!"
Azt gondolom, ha valaki hisz Istenben, akkor rendelkezzen egy, a hitének megfelelő elképzeléssel, foglalkozzon ezzel a kérdéssel, fejlődjön ennek a "koncepciónak" megfelelően. Ez a koncepció értelmezhető persze egyetemes vilátörvényekként - ahogy például a hinduk vagy a buddhisták esetében, vagy éppen isteni kinyilatkoztatásként - a keresztények, a zsidók vagy éppen a muszlimok esetében. Legyen az a Biblia, a Tóra, a Korán, a Védák-könyve, iránymutatással szolgálnak, megfogalmaznak egy koncepciót (persze más szakrális írásokkal együtt). Hosszú évszázadokon, bizonyos vallások esetében évezredeken át választ adtak alapvető, az emberiség egészét foglalkoztató kérdésekre. Sokaknak ma is teljes mértékben megfelel ez az iránymutatás, amelyet az egyház interpretációjában tesznek magukévá. Mert hiszik, hogy nekik nem dolguk, nem osztályrészük, hogy értelmezzék, kutassák ezeket az elemi kérdéseket, átadván ennek felelősségét azoknak, akik erre érdemesek - és ezt minden cinikus mellékzöngét mellőzve írom.
Messzemenőkig tisztelem őket, azokat az embereket, akik képesek hinni hitük, vallásuk és az egyház egységében és ennek megfelelő életvitelre őszintén törekedni.
Ez sokkal többet ér, mint félig-meddig istenhívőnek értelmezni magunkat, és - saját gyarlóságunkat, lustaságunkat álcázva - az egyház rendszerén belül meg-megnyilvánuló anomáliákra hivatkozva, elutasítani a hitélet bármely formáját, miközben azt sem tudjuk mit utasítunk el és nem foglalkozunk azzal sem, hogy mi lehet a hit személyes megélése számunkra.
Reformátusnak kereszteltek. A keresztelés rituáléján kívül - ami személyemet illeti - nem voltam részese más református szertartásnak. Misén is ritkán jártam, utoljára kisgyermekkoromban a nagyanyámmal. Nem járok templomba, pontosabban misére. Ugyanakkor egyházi esküvőt szeretnék. Szeretném, ha gyermekeim felvennék a keresztséget. Hiszek Istenben, bár nem pontosan úgy, ahogy ezt a vallásom elvárhatná. Más jelent számomra Isten, de ugyanabban az Istenben hiszek. És nem gondolom, hogy egyetlen egyházat is a botrányairól kellene megítélnünk, hanem észre kellene venni, hogy milyen fontos szerepet játszanak egyes közösségek, települések, de akár adott emberek életében mind a mai napig - számukra egyre kedvezőtlenebb körülmények között is. Ugye ellentmondásos vagyok.
Szóval miért is fontosak nekem a fent említett szertartások? Miért is Istenhez imádkozom?
Mert keresztény kultúrkörben nőttem fel, nevelkedtem, formálódtam. Nagyrészt ehhez köthető az értékrendem, amelyet magaménak tudhatok. Isten színe előtt szeretnék például megházasodni, mert ez számomra igenis több, mint egy polgári esküvő. Lelki, spirituális és tradicionális értelemben hatalmas hozzáadott érték. Noha Istenről alkotott képem nagyon is egyedi -bizonyos értelemben tán még közelebb is áll az egyetemes világtörvények vallásaihoz -, Istenként nevezem azt a teremtő erőt, amely létezésében hiszek, és amely elképzeléseim szerint - és ezzel a nagy vallási irányzatoknak sem mondok ellent - többé-kevésbé bennünk van.
Hiszek az ima erejében. Még két katolikus pap esetében is nagy különbséget találhatunk azzal kapcsolatban, hogyan is jeleníti meg Istent saját észleléseiből merítve. Az ima ereje nem ebben rejlik. Nem feltétlen kell pontosan tudnom, hogy kihez, mihez is imádkozom. Nem is tudhatjuk ezt. Agykontrollos fejjel úgy is magyarázhatom, hogy ima közben relaxált állapotban a saját agyamat kondicionálom, ami ráadásul része egy kollektív tudatalattinak. De ehhez hasonló technikát a jógában is találhatunk. Attól még beszélhetünk ugyanarról, hogy a címke más.
Isten tehát számomra létezik. És néha fohászkodom hozzá. Istennek nevezem, nem próbálok meg körmönfont megfogalmazásokat alkalmazni azért, mert nagyrészt nem úgy látom, ahogy a vallás, amelyre kereszteltek "előírja", vagy mert szégyellném a bennem lévő hitet. A Istenben való hitemmel egyszerre magamban is hiszek. Ráadásul "Isten" egy nagyon erős szimbólum. Már maga a szó mágikus erejű. Számtalanszor hallhatod a mindennapi kommunikációban, amikor valami hatalmas erejű dolgot igyekszünk kifejezni. Születésnapkor azt hallhatod: "Isten éltessen!" Búcsúzáskor: "Isten Veled!" A vacsora egyszerűen: "Isteni". Ha valami jól sikerült, vagy épp a baj került el, azt mondod: "Hál'Istennek!" Még a szerelem perzselő pillanataiban is ott van: "Istenem...Istenem..."
Ez mind egy-egy ima. És ne legyen kétséged afelől, hogy hatásos.
Izgalmas témát feszegetsz. Nem tudom, hogy ki milyen mélységekig foglalkozik ezzel, de azt látom, hogy a hit és a vallás kérdése valamennyire azért jelen van napjainkban is az emberek életében.
VálaszTörlésHa tőlem megkérdezi valaki, hogy vallásos vagyok-e, akkor azt válaszolom, hogy nem, noha római katolikusnak kereszteltek, hiszek Istenben, sőt, néha még templomba is járok.
Hogy ez kicsit ellentmondásos? Vagy „álszent” esetleg?
Igazából kicsit azok mellett szeretnék szólni, akik határmezsgyén állnak, és még magukban sem kristályosodtak ki ezek a vallási hovatartozási kérdések, csak van egy érzésük mélyen belül.
Isten számomra a Teremtőt jelenti. Azt a teremtő erőt, akiről Te is írtál. Aki megteremtette az univerzumot, a világot, benne minden lényével együtt. Hiszek abban, hogy létezik odafent, vagyis inkább mindenütt egy „nagy kéz”, amely mindenható és mindenekfeletti. Ő számomra Isten.
Hiszek a szómágiában, vagyis a szavak erejében, ahogy megfogalmaztad. Ezt nevezhetjük imának, fohásznak, rituálénak, vagy bárminek. A szavaknak, épp úgy, ahogy a gondolatoknak, óriási, sőt teremtő erejük van.
Hiszek abban, hogy évezredekkel ezelőtt fantasztikus emberek éltek közöttünk, akik Isten igéjét hirdették a Földön, mint például Jézus, Buddha, Mohamed és a többiek. Ők megvilágosodott lelkekként tanítani próbálták az emberiséget az Isteni és univerzális törvényszerűségekre.
Hogy miért nem tartom magam vallásosnak? Azért, mert úgy vélem, ezek a tanító mesterek mind ugyanazt képviselték, ugyanarról szóltak tanításaik. Csakhogy az emberi elme befogadóképessége korlátozott. A tanításokat lejegyezték, igen ám, de emberek jegyezték le, mégpedig aszerint, hogy ki hogy értelmezte a tanításokat, vagyis szubjektíven és szelektíven.
Mivel pedig többen, többféleképpen értelmezték a bölcseleteket, ezért különböző vallások alakultak ki. Keresztény vallás (mely aztán szintén különböző értelmezésekből kifolyólag tovább „osztódott” katolikus, református, evangélikus…stb. irányzatokra), muzulmán vallás, hinduizmus…stb. a teljesség igénye nélkül.
Az eredeti tanítások és bölcseletek eltorzulva szálltak tovább generációkról generációkra az elmúlt évezredek során. A szentkönyvekből esetenként kikerültek részek, melyek az adott kor eszmeiségének és értelmi színvonalának nem feleltek meg… Ma pedig háborúk dúlnak vallási eszmékhez való értelmetlen ragaszkodások miatt, amikor igazából minden ugyanarról szól.
Római Katolikusnak kereszteltek, ahogy már említettem, de nem érzem maradéktalanul magaménak a „vallásom” eszméit, noha sok tanítással egyetértek. Ennek ellenére nem érzek vágyat arra, hogy bármi mássá átkeresztelkedjek, vagy hogy eldobjam magamtól a keresztséget, ahogy ez manapság meglehetősen divatos.
Alkalmanként pedig kifejezetten szeretek templomba járni. Lenyűgöznek az építészeti alkotások, és meggyőződésem, hogy az évszádokkal ezelőtt épült templomok sosem véletlen épültek oda, ahol állnak. Meggyőződésem, hogy az akkori építészek, tudósok tisztában voltak az energiaterekkel, energiavonalakkal, és energetikai szempontból a legtökéletesebb helyekre építették Isten házait. Szeretek beülni egy-egy ódon épületbe, mert érezni a monumentális épületek hatalmas és megnyugtató energiáit. Nem kifejezetten az egyházi szertartásokra szeretek járni, de néha még az is jól esik, hisz teljesen függetlenül attól, hogy melyik vallási felekezet rituáléján veszek részt, még attól is teljesen független, hogy milyen nyelven hallgatom a misét, egyfajta meditatív állapotba képes hozni, és ez jó érzés.
Hiszek tehát Istenben, és ezzel együtt keresem, kutatom az eredeti tanítások alapjait, hogy világnézetem még teljesebb, még kerekebb legyen. És kifejezetten élvezem, hogy agymozgató témákat boncolgatsz!
Ámen :) :) (Ha már a szómágiánál tartunk, ez egyfajta megerősítés, ami azt jelenti, hogy „úgy legyen”. Szintén ereje van :)! Tudom, hogy mindenki ismeri, de talán nem mindenki tudja a jelentését, és hogy miért mondjuk imáink végén :)!)
Szép napokat kívánok! :)
A Szószátyár! :)